Habermas nyilvánosság-elméletének neodurkheimi kritikája (Habermas II.)

Az adott kommunikációelmélet (elmélet-töredék) szokásos megnevezése
Jürgen Habermas
A társadalmi (tulajdonképpen: polgári) nyilvánosság elmélete
Neodurkheimiánus kulturális szociológia (Jeffrey Alexander és mások)
Morálisdiskurzus-elmélet a civil társadalomról.

Az elmélet érvényességi területe
Habermas
A nyugat-európai polgári nyilvánosság kialakulásának és megerősödésének strukturális jellemzői történeti vetületben (18-20. sz.). Habermas kritikusai a szemére vetik, hogy indokolatlanul abszolutizálja a polgári nyilvánosságot, és semmit sem lehet megtudni tőle pl. a 18. századi "plebejus" nyilvánosság intézményeiről, struktúrájáról, működéséről.
Neodurkheimiánusok
A modern és posztmodern szekularizálódott társadalmak jelenkori (20. sz. utolsó évtizedei és jelenünk) integrációjának kérdései, különös tekintettel a média morális közéleti szerepére. A neodurkheimi elmélet a jelenkori komplex, nyugati típusú társadalmak egészére kiterjeszti érvényességi körét, sőt kifejezett célja az olyan társadalmi intézmények vizsgálata, amelyek a teljes társadalom integritását segítik fönntartani, és ezt elsősorban a média működésében találták meg.

Az elméletben érvényesülő kommunikáció-fogalom típusa
Habermas
Társadalmi kommunikáció, közéleti kommunikáció.
Neodurkheimiánusok
Tulajdonképpen társadalmi kommunikáció, de a szövegekben gyakrabban a "szimbolikus kommunikáció" és a "rituális kommunikáció", ritkábban a "médiakommunikáció", "politikai kommunikáció" vagy a "közéleti kommunikáció" kifejezések fordulnak elő, amelyeket mindig társadalmi kérdésekkel összefüggésben használnak.

Az elméletalkotás célja
Habermas
A felvilágosult polgári nyilvánosság ideáltípusának felrajzolása történeti vetületben, továbbá annak megmutatása, hogy ez milyen mértékben és milyen okokból került veszélybe a 20. sz. második felében.
Neodurkheimiánusok
- Szűkebben
A populáris média tevékenységének elemzése a közéletben betöltött morális funkciói szempontjából. Tisztázni a médiának a társadalom kulturális integrációjában, illetve a közéletben játszott szerepét és felelősségét.
- Általánosabban
Az értékek és a kultúra autonóm társadalmi világának (morális "metadiskurzusok", "metastruktúrák", "metanarratívák") jellemzése és a közéleti kommunikációra gyakorolt hatásainak vizsgálata. Vagyis a társadalmi nyilvánosság működésének kulturális-szimbolikus meghatározottságát akarják bizonyítani.
- Még általánosabban
Megmutatni a (poszt)modern populáris média által közvetített és generált nyilvános diskurzusokat át-meg átjáró modern közmorál (mint újfajta szakralitás) jellemzőit. A kommunikáció neodurkheimi elmélete szerint azért van szükség a kulturális formák és kategóriák elemzésére, mert csak ezek segítségével lehet a modern társadalom fragmentálódott és disszeminálódott szimbolikus rendjét ismét láthatóvá és összefüggővé tenni.
- Alapproblémák
Az elméletalkotók legfőbb célja tehát nem egy új nyilvánosságelmélet kidolgozása volt, hanem klasszikus szociológiai alapproblémákra kerestek választ: mi tartja össze a társadalmat? (rend); mi motiválja a társadalmi szereplőket? (a cselekvés értelme); min alapulnak a közösen osztott normák és hiedelmek? (értékek). A társadalom morális rendjének vizsgálata viszont elválaszthatatlan a közéleti kommunikáció vizsgálatától, amely a habermasi nyilvánosság-felfogás kritikáját (lásd később részletesebben) is magával vonta.

Leíró vagy magyarázó jellegű az elmélet?
Habermas
A magyarázó elemek Habermas A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása c. könyvének IV. és VII. fejezetében, majd az elmélet újragondolásának és kiterjesztésének igényével készült Habermas-írásokban dominálnak (a '80-as évektől). Ez utóbbiakban már a nyilvánosság történeti és filozófiai jelentését fejti ki, s ezzel Habermas az elméletet komplexebbé teszi. A "leíró részek" az alapmű egyéb fejezeteit alkotják.
Neodurkheimiánusok
Mindkettő. Nem egy szerző elméletéről, hanem elméletek egymáshoz kapcsolódó mátrixáról (sőt irányzatok, iskolák kapcsolódásairól) van szó, és ezekben mindkettő megjelenik, de összességében mégis a magyarázó jellegen van a hangsúly.

Az elmélet háttérdiszciplínái
A funkcionalista és a hermeneutikai tradíció Habermasnál és a neodurkheimiánusoknál is meghatározónak bizonyult. Konkrétabban a következő tudományok területein mozognak a szerzők.
Habermas
- Társadalomfilozófia
- Társadalomtörténet
- Történettudomány
- Szociológia
Neodurkheimiánusok
- Kritikai kultúrakutatás (populáris kultúra kutatása, médiakutatások)
- Szociológia (médiaszociológia, kulturális szociológia)
- Társadalom- és morálfilozófia
- Interpretív kulturális antropológia

Az elmélet kapcsolata más elméleti konstrukciókkal
Habermas
- Husserli fenomenológia (életvilág/rendszervilág)
- Hanna Arendtnek a nyilvánosság céljáról és a szocialitás alapjairól kialakított fölfogása
- Kant, Hegel, Marx, J. Stuart Mill és A. de Tocqueville nyilvánosság-értelmezései
Neodurkheimiánusok
Alexander morálteóriájának gyökerei három irányba nyúlnak:
- a kései Durkheim morálfilozófiája;
- Axel Honneth (mint kortársa) társadalomfilozófiája, aki Derridára épít (D. pedig Levinasra);
- Talcott Parsons (aki A. mestere volt) strukturalista szociológiája és társadalomelmélete.
A médiakommunikáció szimbolikus aspektusának elemzésében a neodurkheimi kulturális szociológia jórészt a brit és amerikai kritikai kultúrakutatásra (cultural studies) támaszkodhatott. Ezek a kutatások (Többek között John Fiske, Sonja Livingstone, James W. Carrey munkái) segítettek abban is, hogy a média tevékenységét és a befogadói oldalt (vagyis a közönséget) a rituális aktusok folyamatában is lássuk. Az új perspektívák újból "képbe hozták" a befogadói szubjektumot, csak immár nem passzív (ahogy pl. a gerbneri kultivációs elmélet tette), hanem aktív szerepben. Továbbá megerősödött annak a tudata is a társadalomtudományi diskurzusokban, hogy a társadalmi jelenségek megértése szempontjából igen fontos a kulturális-diszkurzív és a kulturális-esztétikai dimenziók számbavétele is.
Az interpretív antropológiai hagyományból elsősorban Clifford Geertz vallás- és Victor Turner rítuselmélete (az előbbi Durkheim valláselméletéből, az utóbbi A. van Gennep "átmeneti rítus"-elméletéből nőtt ki) kapcsolódik szervesen a kulturális szociológiai törekvésekhez.

Az elmélet eredeti alkalmazási terepe
Habermas
A nyugati (főleg nyugat-európai) nyilvánosság elemzése.
Neodurkheimiánusok
Médiaceremóniák, televíziós hírműsorok, tv-showk, szappanoperák közéleti-társadalmi szerepének értelmezése. A politikai botrányok és a populáris rítusok működésének és morális vonatkozásainak társadalmi jelentőségét vizsgálták.

A koncipiálásba bevont funkciók, szerkezet(ek), színterek és dinamikák

Előszó
Azért vontam össze e négy pontot, mert nem egy elméletet, hanem egy elméletnek a másikkal kapcsolatos reflexióit mutatom be, és egy folyamatos szövegben ez jobban megvalósítható; a szempontok közötti ugrálás így viszont elkerülhetetlen. Habermas álláspontját csak röviden jelzem, mert a bővebb és pontosabb kifejtése nem ennek a táblázatnak a keretein belül történik.

A kritikai összehasonlítás
Mind Habermas, mind a neodurkheimi kulturális szociológia elméleti megoldást keresett arra a helyzetre, hogy a szekularizálódó és fragmentálódó modern társadalmak intézményeinek önszabályozó normarendszerei egyre több, az össze nem egyeztethetőségből fakadó konfliktust produkáltak, hogy a társadalmi rend visszatérő értékválságokat mutat, és morális kérdésekben általános bizonytalanság uralkodik. Az azonos alapproblémára (más vetületében: társadalmi nyilvánosság és demokrácia kapcsolatára) ugyanakkor eltérő megoldásokkal szolgáltak. Habermas a korábbi nyilvánosságelméletét a morál diszkurzív értelmezésével kötötte össze, amelyben a politikai racionalizmus a középponti kategória, míg a neodurkheimi morálisdiskurzus-elméletben a politikai szimbolizmus szolgál a közéleti cselekvés alapjául. További jelentős különbség, hogy a neodurkheimi szociológia a populáris média működésében - Habermastól eltérően - nem a demokrácia korlátozóját, hanem egyik fő letéteményesét látja.

Nagyon leegyszerűsítve, Habermas a társadalmi nyilvánosságot egy olyan diskurzusmezőnek képzeli el, ahol az eltérő látásmódokkal, értékpreferenciákkal és érdekekkel bíró társadalmi szereplők közzéteszik, ütköztetik és egyeztetik álláspontjaikat. Mivel a modern társadalmak nem rendelkeznek mindenki számára elérhető és hivatkozható, egységes etikai rendszerrel (mint amit korábban a vallásos világnézet nyújtott), az etikus közéleti cselekvés lényege is megváltozik: a racionális dialógust kívánja meg, mert csak ez teszi lehetővé az interszubjektíven elérhető egyezségeket. Habermas szerint az ún. "életvilágot" a "rendszervilág" fenyegeti, és a nyilvános diskurzusok hatásos eszköznek bizonyulhatnak abban, hogy a civil társadalom "gyökér-intézményein" keresztül a politikai demokrácia állandó korrekcióját lássák el.

Habermas nyilvánosság- és morálelméletét különböző kritikák érték, nem csak a kulturális szociológia felől. Ezek lényege röviden:

- H. korlátozó jellegű kommunikáció-fogalommal dolgozik, mert az el nem idegenedett nyilvánosság fogalmát még mindig a közvetlen interakcióra (személyes együttlét) építi, holott mai világunkban ez beszűkül, gyakran közvetetté, sőt közvetítetté válik;
- úttörő jelentősége ellenére Habermas "torzításmentes kommunikáció" fogalmát ma sokan túl racionalista, formalista, kognitivista és absztrakt fogalomnak tartják;
- H. leegyszerűsítő és egyoldalú médiaképet vázol föl: 1. nem veszi figyelembe, hogy a különböző kommunikációs formák és a nyilvánosság között egyre bonyolultabb áttételek jönnek létre; 2. egyoldalúan negatív szerepben tünteti föl a médiát;
- H. túl idealisztikusan látja az életvilág működését, ezért az "életvilág 'jó'/rendszervilág 'rossz'" dichotómia durva leegyszerűsítés;
- H. csak egyféle nyilvánosságot ismer el, holott sokféle kommunikáció és nyilvánosság létezik a társadalmakban;
- H. túlhangsúlyozza a politikai és jogi racionalitás közéleti szerepét;
- ugyanakkor nem látja a populáris kultúra nyilvánosságbeli pozitív szerepét.

Ez utóbbi érv már átvezet minket valódi célunkhoz, a neodurkheimi szociológia Habermas-kritikájának ismertetéséhez.

- Habermas szerint a piaci szempontokat követő populáris média közéleti szerepvállalása két ok miatt káros: 1. a valódi, racionálisan elért társadalmi konszenzushoz nem tud igazán hozzájárulni, mert piaci érdekkapcsolatai folytán a "zárt ajtók mögött" már mások által korábban kialkudott álláspontok képviseletét képes csak ellátni; 2. mert inkább kollektív mítoszokat gyárt, és a mitikus társadalomkép elválaszthatatlanul összekeveri az egyén szubjektív, a társadalom objektív és az eszmék világát. Alexander ezzel azt szegezi szembe, hogy a racionalitás kétségtelen növekedése még nem ok arra, hogy a racionális normativitást abszolutizáljuk, hiszen vannak másfajta normativitások is.
- Az egyetértésre törekvő kommunikáció Habermasnál csakis a racionális megértés talaján jöhet létre, másnak (érzelmek, habituális tudás, tudatalatti) nincs is helye. Alexandernál viszont inkább a kölcsönös és támogató kommunikáció a megértés jele. A civil társadalomnak és a közmorálnak a média által közvetített reprezentációi viszont inkább a társadalomról szóló szimbolikus történeteken keresztül, rituális kereteken belül alakítják ki a konszenzust. Ez a poétikus nyilvános szféra, amelyet leginkább a média képes fenntartani és befolyásolni. Rortyt követve, de azt az egyén szintjéről a társadalmira kiterjesztve: az esztétikai érzékenység azért fontos, mert a morális fejlődés motorja.
- Habermas azért nem volt képes a médiát az életvilág immanens, mindennapi tapasztalatai felől kritizálni, mert a polgári forradalmak lezárulásával nem a civil társadalom racionális, univerzális fórumát látta benne, hanem az életvilág ellenségét, a rendszervilág hatalmi-gazdasági meghatározottságú részét és eszközét. A neodurkheimiánusok szerint ugyanakkor a média éppen azért tudott a civil társadalmat képviselő, autonóm normatív közintézménnyé válni, mert elérhetőségével (olcsóság), nyelvével (közérthetőség) és szemléletével (populizmus) a társadalmi konszenzus megtestesítőjévé vált. A populáris média egy szünet nélkül tartó kollektív dráma történéseiként láttatja a társadalmi világot. A közösség normáit éppen ezek a morális drámák tartják napirenden, és ezek értelmezik folyton újra őket. A média nem lehet döntőbíró, közvetítő vagy értékek nyilvános képviselője, de fő társadalmi funkciói elengedhetetlenek a társadalom számára: a különböző társadalmi csoportok és szereplők közös jelentésekkel való ellátása, az értékhierarchia állandó újraépítése és a konszenzus kialakítása.
- További különbség, hogy amíg Habermas a médiában elsősorban a politikai és ideológiai csatározások terepét látja, ahol a konszenzus csak időleges lehet (és elsősorban a hatalmi elit képviselőinek érdeke), addig Alexander szerint demokratikus körülmények között éppen a média konszenzusépítő szerepe a domináns. Ezért a média csak akkor vállalhat föl közvetlen politikai feladatokat (időlegesen), ha minden más demokratikus hatalmi központ elveszti politikai autoritását (lásd Watergate-botrány).

Nem volt célom, hogy a neodurkheimi társadalomteória (ill. társadalomfilozófia) minden lényeges részére kitérjek, így kimaradt pl. a durkheimi alapteória, a szekuláris médiarítusok és a morális kódok jelentőségének ismertetése is. Leginkább a média közéleti szerepvállalására koncentráltam, és végezetül az ezzel kapcsolatos legfontosabb összegző gondolatok következnek.
A neodurkheimi kulturális szociológia sem zárják ki, hogy a média a racionális (parlamentáris jellegű) diskurzusok terepe tud lenni, de Habermastól eltérően nem ezt tartják a legfontosabbnak. A média (különösen a populáris média) fő társadalmi jelentőségét abban keresik, hogy a politikai vagy jogi szabályozáshoz hasonló kollektív, de annál sokkal indirektebb, flexibilisebb és nyitottabb társadalomintegráló feladatot lásson el.
Ezt a média úgy éri el, hogy a mindennapi eseményekről szóló felkavaró híreket rituális módon azokhoz az általánosan érvényesnek tekintett, intézményesen garantált és narratívan elmesélt közéleti értékekhez kapcsolja, amelyek az egyéni cselekvésnek és a társadalmi rendnek egyaránt értelmezési alapul szolgálnak. A társadalmi rend fenntartásához a média így nem a kényszeren és a büntetésen keresztül járul hozzá (ahogy a korai Durkheim gondolta), hanem a kollektív érzelmek fölfokozásán és az értékek kívánatossá tételén (ahogy a kései D. hangsúlyozta, és amelyre a neodurkheimi kulturális szociológia is épített).
A média normatív reguláló funkciójában korlátozott (nem ítélkezik, nem közvetít, nem oszt igazságot stb.), hanem elsődleges funkciója a közösség normáit - a kollektív fogyasztásra szánt műfajokon keresztül - állandóan napirenden tartani és újraértelmezni. A média a társadalmi élet számos különböző területén ott akar és tud lenni, amivel a mai fragmentált világunkban egyedülállóan hatékony szerepet képes vállalni a legfontosabb társadalmi értékekről való össztársadalmi konszenzus kialakításában.

Fontosabb bibliográfiai tételek

Az összefoglaló megírásához (ami a neodurkheimi elmélet ismertetését illeti) nagyobbrészt a következő munkát használtam föl (és ahol további bőséges szakirodalmi hivatkozás található):

Császi Lajos (2002): A média rítusai. Bp., Osiris K. és MTA-ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport.

A média kulturális szerepének gyakorlati értelmezésében a neodurkheimi szellemiségű kulturális szociológusokhoz hasonló álláspontot foglal el:

Hankiss Elemér (1999): Proletár reneszánsz. Bp., Helikon.
Hankiss Elemér (1999): Az emberi kaland. Bp., Helikon.
Hankiss Elemér (2000): Élet és halál a bulvársajtóban: Szempontok a fogyasztói civilizáció elemzéséhez. In: A kérdéses civilizáció. (Szerk.: Gombár Csaba és Hédi Volosin) Bp., Helikon-Korridor, 151-212.

A durkheimi szociológia történeti és elméleti irodalmának kritikai földolgozása magyarul:

Némedi Dénes (1996): Durkheim. Bp., Áron.

A neodurkheimi kulturális szociológia képviselőinek fontosabb társadalomelméleti munkái:

Alexander, J. - Giesen, B. - Münch, R. - Smelser, N. szerk. (1987): The Micro-Macro Link. Berkeley, Univ. of California Press.
Alexander, Jeffrey - Smith, Philip (1993): The Discourse of American Civil Society: A New Proposal for Cultural Studies. Theory and Society, 22:151-207.
Alexander, Jeffrey - Seidman, Steven szerk. (2001): The New Social Theory Reader. London, Routledge.
Alexander, Jeffrey (1995): Fin de Sciele Social Theory. London, Verso.
Chaney, David (1994): The Cultural Turn. London, Routledge.

A neodurkheimi kulturális szociológia, ill. a rokon szellemiségű kritikai kultúrakutatás (cultural studies) képviselőinek fontosabb munkái a médiakommunikációról:

Alexander, Jeffrey szerk. (1989): Durkheimian Sociology: Cultural Studies. Cambridge, Cambridge Univ. Press.
Becker, Karin (1998): Media and the Ritual Process. Media, Culture & Society, 17: 629-646.
Carey, James W. (1998): Communication as Culture. London, Routledge.
Carey, James W. szerk. (1988): Media, Myths and Narratives. London, Sage.
Dayan, Daniel - Katz, Elihu (1992): Media Events. Cambridge, Harvard Univ. Press.
Gitlin, Todd (1985): Inside Prime Time. New York, Pantheon.
Glynn, Kevin (2000): Tabloid Culture. Durham.
Langer, John (1998): Tabloid Television. London, Routledge.
Liebes, Tamar - Curran, James szerk. (1998): Media, Ritual and Identity. London és New York, Routledge.
Livingstone, Sonja (1990): Making Sense of Television. London, Routledge.
Lull, J. - Hinermann, S. szerk. (1997): Media Scandals. New York, Columbia Univ. Press.
Rothenbuhler, Eric (1998): Ritual Communication. London, Sage.
Rothenbuhler, Eric (1993): Argument for a Durkheimian Theory of the Communicative. Journal of Communication, 43: 158-163.
Schudson, Michael szerk. (1995): The Power of News. Cambridge, Cambridge Univ. Press.
Silverstone, Roger (1999): Why Study the Media? London, Sage.
Smith, Philip szerk. (1998): The New American Cultural Sociology. Cambridge, Cambridge Univ. Press.

Jürgen Habermas néhány idevonatkozó műve magyarul és németül:

Habermas, Jürgen (1993/1962/): A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Századvég-Gondolat, Bp.
Habermas, Jürgen (1985): A kommunikatív cselekvés elmélete. (I-II.) Kézirat. Az összefoglalásokat írta: Némedi Dénes és Somlai Péter. ELTE Szociológiai Intézet és Továbbképző központ, valamint a Filozófiaoktatók Továbbképző és Információs Központja, Bp.
Habermas, Jürgen (2001): A kommunikatív etika. A demokratikus vitákban kiérlelődő konszenzus és társadalmi integráció politikai-filozófiai elmélete. Új Mandátum, Bp.
Habermas, Jürgen(1994): A cselekvésracionalitás aspektusai. In: Válogatott tanulmányok. Atlantisz, Bp.: 223-258.
Habermas, Jürgen (1981): Theorie des kommunikativen Handelns: Zur Kritik der funktionalistischen Vernunft. 1-2 Bde. Suhrkamp Verlag, Frankfurt am Main.
Habermas, Jürgen (1992): Faktizität und Geltung. Suhrkamp Verlag, Frankfurt am Main.

A habermasi nyilvánosságelmélet néhány szekunder irodalma és általános társadalomelméleti munkák, ahol reflektálnak Habermas elméletére:

Alexander, Jeffrey (1985): Riview Essays: Habermas's New Critical Theory: Its Promise and Problems. American Yournal of Sociology, 91:400-424.
Cohen, Jean - Arato, Andrew (1994): Civil Society and Political Theory. Cambridge Mass, MIT Press.
Calhoun, Craig szerk. (1992): Habermas and the Public Space. Cambridge Mass, MIT Press.
Honneth, Axel - Joas, Hans szerk. (1991): Communication Action. Essays on Jürgen Habermas's The Theory of Communication Action. Cambridge, Polity.
Honneth, Axel (1995): The Struggle for Recognition. Cambridge, Polity.
White, Stephen K. szerk. (1995): The Cambridge Companion to Habermas. Cambridge, Cambridge Univ. Press.
Wuthnow, Robert szerk. (1992): Vocabularies of Public Life. London, Routledge.

Az összefoglalót készítette: Felföldi Barnabás
Dátum: 2003. 07. 11.