A retorika szemiotikája
(Jean Cohen: Alakzatelmélet)

A kommunikáció-elmélet megnevezése:
A trópusok szemiotikai logikája

Az elmélet érvényességi területe:
Nyelvi kifejezésmódok a szavak, szókapcsolatok, szövegegységek szintjén; a nyelvi jelentés.

Az elméletben érvényesülő kommunikáció-fogalom típusa:
Funkcionális kommunikáció-fogalom.

Az elmélet leíró vagy magyarázó?
Az elmélet magyarázó.

A koncipiálásba bevont funkciók:
A szemantikai egységek logikai viszonyai; az eltérés fogalma, mint a norma rendszeres megszegése, amely a költőiség jellegzetes vonása, logikai funkciót nyer.

A koncipiálásba bevont szerkezeti egységek:
Operatív logikai szabályok véges és változatlan halmaza; az 'erős' és a 'gyenge' tagadás lexikális paradigmája.

A koncipiálásba bevont színterek és dinamikák:
A koncepció alapja a 'tényleges gondolkodás' operatív szabályait kifejtő reflexív logika és a nyelvészet mélystruktúrái közötti izomorfizmus kialakulása, mely a szemantika logicizálódásának és a logika szemantizálódásának köszönhető. Az állítás kanonikus formájában - alany-állítmány szintagma - az ellentmondás elve nem ismeri a jelöltjét olyan elemi állításnak, amely két egymáshoz rendelt homonim részállításból tevődik össze, ha az egyik állító, a másik tagadó: "S=P és SP." Ugyanis logikailag kizárt összevonni egy állítást és a tagadását: P.P.
Cohen elméletének célja kimutatni, "hogy a retorika valamennyi alakzata megszegi az alapelvet; és hogy az egyes alakzatok közötti különbséget - akár szintaktikai formájuk, akár lexematikus tartalmuk eltérését - e transzgresszió foka határozza meg." [1]
Ennek a méréséhez Cohen bevezeti a 'logikussági fok' fogalmát: "a legfelső fokon azok az alakzatok találhatók, amelyeknek paralogikus természetét már a klasszikus retorika is elismerte. A legalsó fokon pedig azok, melyek alogikus jellege olyan gyenge, hogy az anormalitás rejtve marad." [2] A klasszikus logika által is ismert kétféle tagadás: omnis non és non omnis különbségére alapozva, amely szerint az első erősebb, mivel univerzálisan tagadja az állítmányt, míg a másik csak az állítmány univerzális érvényét, a tagadás és ellentmondás két szintje jelenik meg. A "kicsi" a "nagy"-gyal erős, míg a közepes mindkettővel gyenge ellentétpárt alkot. Az előbbiek a szélső, vagy poláris ellentétek, míg a közepes semleges terminus (N).
A következő modell alapján, mely az ellentmondás erős és gyenge formáinak viszonyát ábrázolja, Cohen felfejthetőnek és leírhatónak véli a retorika több jelentős alakzatának logikai szerkezetét:

Az egyszerű ellentmondás formulája ezek alapján: S = A.A., melynek példája a népmesék ismert kezdőformulája: "hol volt, hol nem volt".
Az egyszerű ellentmondás magába foglalja a kétféle - erős és gyenge - ellentétet. A képlet eszerint: (A.A.) = (A.Z.) ^ (A.N.).
Ebből az S = A.Z képlet alkotja az oximoron logikai mélyszerkezetét, amelynek azonban - ahogy Cohen hozzáteszi - szintagmatikai és lexematikai megvalósulásai rendkívül változatosak lehetnek.
Az (A.N.) típusú gyenge ellentmondás pedig a Cohen által állítmányi impertinencia alakzatát teszi lehetővé. Az ég halott (Mallarmé) kifejezés nem amiatt ellentétes, amit jelentésük közvetlenül kifejez, hanem amiatt, amit az előfeltételez: halott - (élő alany); ég - (élettelen attribútum). Az előfeltételezést nyíllal jelölve, Cohen így fejezi ki az impertinenciának nevezett alakzatot:

Ezen az alakzaton belül megkülönböztethető két további fokozat az impertinens szemém kvalitatív és kvantitatív természete szerint. Ez utóbbi az alakzatok fokozati struktúrájának kiképződését szolgálja, amely további alakzatokat tesz lehetővé. A hiperbola, mint alakzat akkor lép működésbe, ha a szélsőséges tulajdonság nem jellemzi az alanyt ("gyorsabban ment, mint a szél."). Az alakzat képlete:

Az irónia, vagy antifrázis esetén az oximoron struktúrájával találkozunk ismét, de itt a közvetlen jelentéstartalom szerepét az előfeltételezés tölti be, az állítmány az ellenkező poláris terminus, amit a kontextus megkövetelne:

Cohen az ellentét alakzatát kisebb fokú (gyenge) ellentmondásnak tekinti, amely a kopula foka szerint ismerhető fel: a birtoklás rész-egész viszony ('van neki'), ez a 'gyenge kopula', jele: c, míg a létige erős kopula ('van'), jele: C. Így az SCP = S C A.Z, ez az oximoron, az ScP = S c A.Z, ez pedig az ellentét képlete. Ez utóbbi esetben a kifejezés a két ellentétes állítmányt az alany két különböző részére vonatkoztatja. Ez lehet külső-belső ellentéte is mint Quasimodo alakja (torz test, nemes lélek) esetében Victor Hugonál, de oximoronról beszélhetünk R. L Stevenson: Dr. Jekyll és Mr. Hyde című elbeszélésének főhősénél, aki egyazon személyben két, egymást kizáró személyiség, emberbarát és gonosztevő egyszerre.
A szerző szerint "ezek az alakzatok a klasszikus retorika eszköztárának csak egy nagyon kis alcsoportját alkotják. Azt viszont nem alaptalanul állíthatjuk, hogy sok más alakzat csak ezek valamelyikének variációja." [3]

Az elmélet kapcsolata más elméleti konstrukciókkal:
Cohen elmélete szorosan kapcsolódik az 1960-as években kibontakozott strukturalista, szemiotikai és logikai felfogásmódokhoz, mint Robert Blanché reflexív logikája, mely a tényleges gondolkodás szabályainak feltárására törekedett, illetve A. J. Greimas strukturális nyelvészeti elmélete, Noam Chomsky generatív grammatikája, vagy Jean Piaget intelligencia-kutatásai.

Az elméletalkotás célja:
Megalapozó feltevések bizonyítása és alkalmazása a később megalkotandó kommunikáció logikájához. Eszerint meghatározott számú logikai szabály generálja a nyelvi alakzatokat, melyek a felszínen sokfélének mutatkoznak, szerkezetükben viszont néhány alapvető strukturáló elv szerint szerveződnek. Viszont mivel a költői közlés saját funkcióval rendelkezik, ez nem tekinthető többé anomáliának, alogikusnak, hiszen megvannak a saját normái, a saját kommunikációs logikája. Ennek feltárása érdekében Cohen szerint újra kell gondolni a trópusok hagyományos elméletét, amely az alakzatelmélet tisztán szemantikai területe lehet, ahol a szóképek a jelentésváltozás paradigmatikai tengelye és a jelentésbeli összeférhetetlenség szintagmatikai tengelye két merőlegesének eredőjében helyezkednek el.

Az elmélet eredeti alkalmazási terepe:
Retorika, a nyelvi alakzatok.

Az elmélet háttérdiszciplínái:
Filozófia, logika, szemiotika, strukturalista nyelvészet, pszichológia, irodalomtörténet.

Jegyzetek:

[1] Cohen, Jean: Alakzatelmélet, in: Az irodalom elméletei I. (Pécs, 1996.) 174. [vissza]

[2] Cohen, Jean: op. cit. 175. [vissza]

[3] Cohen, Jean: op. cit. 194. [vissza]

Néhány fontosabb bibliográfiai tétel:

Barthes, Roland: A régi retorika, in: Az irodalom elméletei III. szerk: Thomka Beáta (Pécs, 1997.)

Derrida, Jacques: A fehér mitológia, in: Az irodalom elméletei V. szerk: Thomka Beáta (Pécs, 1997.)

Nietzsche, Friedrich: Retorika, in: Az irodalom elméletei IV.szerk: Thomka Beáta (Pécs, 1997.)

Blanché, Robert: Structures intellectuelles (Paris, Vrin, 1966.)

Cohen, Jean: Poétique de la comparaison (Langages VIII. Paris, 1968.)

Fontanier: Figures du discours (Paris, Flammarion, 1968.)

Greimas, A. J.: Sémantique structurale (Paris, Larousse, 1966.)

Todorov, Tzvetan: Littérature et signification (Paris, Larousse, 1967.)

Swaart, H. Sinclair de: Acquisitions de la pensée et dévéloppement du langage (Paris, Dunod, 1967.)

Készítette: Molnár Csilla II. PhDKom. (PTE BTK)
2002. december 8.