bahtyinmolnarcs

Az adott kommunikáció-elmélet (elmélet-töredék) szokásos megnevezése:
A beszédműfajok elmélete.

Az elmélet érvényességi területe:
Beszédtevékenység, műfajelmélet, a cselekvésként fölfogott emberi megnyilatkozás tematizálása.

Az elméletben érvényesülő kommunikáció-fogalom típusa:
Funkcionális kommunikáció-fogalom.

A koncipiálásba bevont funkciók:
Heterogenitás; transzformáció; az életszférák, a tevékenységterületek sajátos körülményei mint a műfajok előfeltételeként szolgáló funkciók.

A koncipiálásba bevont szerkezetek, illetőleg szerkezeti egységek:
Tematikus tartalom, stílus, kompozíció, elsődleges és másodlagos műfajok, megnyilatkozás, befejezettség, szituatív modalitás.

A koncipiálásba bevont színterek és dinamikák:
Bahtyin az emberi kommunikáció középpontjába a megnyilatkozás fogalmát helyezi, amelynek egyéni jelleget tulajdonít, ugyanakkor szerinte "a nyelvhasználat minden szférájában kialakulnak a reá jellemző viszonylag állandó megnyilatkozástípusok, amelyeket a továbbiakban a beszéd műfajainak fogunk nevezni." [1] A beszédműfajok egyik jellemző vonása a rendkívül nagy heterogenitásuk, a hétköznapi társalgás kurta replikáitól és a katonai vezényszavaktól kezdve a hivatali ügyiratokon és publicisztikai műfajokon át a tudományos előadásokig és a több kötetes regényig. Bahtyin tehát bevon ebbe a fogalmi körbe, a beszéd körébe minden írott formát is, a szépirodalmi műfajok éppúgy ide kerülnek, mint a hivatali beszéd előírott formái. Az elmélet szerzője is felveti a problémát, hogy a beszédműfaj fogalmának ilyetén kitágítása túlságosan is általánossá, így végül üressé teszi ezt a kategóriát.
Bahtyin szerint épp az ettől való félelem tartotta vissza a kutatásokat eddig, és a továbblépést ő a megnyilatkozás mibenlétének szabatos általános nyelvelméleti meghatározásában látja. Ebben az összefüggésben fontosnak tartja elkülöníteni az elsődleges (egyszerű) és a másodlagos (összetett) beszédműfajokat egymástól, mondván, ez utóbbiak - regények, drámák, tudományos és publicisztikai műfajok stb. - a kommunikációs viszonylatok bonyolultabb, szervezettebb szintjén jelennek meg, magukba gyűjtve, feldolgozva a legkülönfélébb elsődleges beszédműfajokat. Ennek hatására az egyszerű műfajok transzformálódnak, a valóságra és a többi elsődleges megnyilatkozásra vonatkozó referencialitásuk megtörik.
Az elsődleges megnyilatkozások lényegi jegye - amit korábbi nyelvészeti iskolák (Humboldt, Vossler, Saussure) nem vettek figyelembe - hogy az ilyen módon fölfogott közlésfolyamat feltételezi a hallgató aktív részvételét: "az élő beszéd, az élő megnyilatkozás megértése mindig aktív válasz (bár ennek az aktivitásnak a mértéke igen eltérő lehet); minden megértésben válaszlehetőségek rejlenek, és valamilyen formában feltétlenül életre is hívja a választ: a hallgató maga is beszélővé válik." [2] A megnyilatkozások összetettebb szintjein mindez csupán úgy módosul, hogy "késleltetett manifesztációjú válaszoló megértéssel állunk szemben", hiszen a bonyolultabb kulturális érintkezés, kommunikációs folyamatok műfajai éppen az ilyen késleltetett cselekvésre ösztönző tevékeny viszontmegértésre építenek. Ez egyben felételezi Bahtyin szerint azt, hogy minden beszélő egyben válaszadó is, senki sincs, aki elsőként beszélne, a megnyilatkozó nemcsak azt a nyelvi rendszert tételezi megelőzőnek, amiben megszólal, hanem azt is, hogy szavai korábbi megnyilatkozások közegébe kerülnek, kijelentései egyben válaszok is.
A beszéd fogalma is ennek alapján pontosítható: határait a beszédalanyok váltakozása jelöli ki, és ezen alanyok konkrét beszédmegnyilatkozásainak összességeként lehetséges. A mondat és megnyilatkozás közötti különbség is ehhez kapcsolódik: egyetlen mondat is lehet megnyilatkozás, ám önmagukban a mondatok sem a beszédszituációval, sem más megnyilatkozásokkal nem lehetnek közvetlen kapcsolatban, hanem csupán az őket is magában foglaló megnyilatkozás egészén keresztül.
A megnyilatkozás sajátos jegye továbbá annak befejezettsége, amely mintegy a beszédalanyok váltakozásának belső megfelelője. A befejezettség kritériuma, hogy már lehet rá válaszolni, vagy válaszoló álláspontot foglalni el vele szemben. Ehhez viszont Bahtyin szerint kevés, hogy csupán nyelvileg értsük meg. További feltételek: a beszédszándék megléte, amely meghatározza a tárgy kiválasztását és az adekvát műfaji formát. Ez utóbbi a megnyilatkozás tipikus szerkezeti formája, amely kapcsán Bahtyin megállapítja: "beszéd közben úgy használjuk a legkülönfélébb műfajokat, hogy gyakran még a létezésükről sem tudunk. (…) A beszéd megtanulása nem más, mint a megnyilatkozások felépítésének elsajátítása." [3]
Ezek miatt a jegyek miatt sem tekinthető az egyéni megnyilatkozás a nyelvi formák teljesen szabad és tetszőleges kombinációjának, nem állítható szembe Bahtyin szerint - saussure-i mintára - a beszéd (parole) mint merőben individuális aktus és a nyelv (langue) mint elvont rendszer, hiszen a nyelv rendszerszerűsége, struktúrája az egyéni megnyilatkozásokat is áthatja. A szerző ebből arra következtet, hogy minél jobban ismerjük a műfajokat, annál szabadabban, rugalmasabban leszünk képesek közegükben mozogni, annál hatékonyabban tudjuk érvényesíteni közlési szándékunkat.
A beszédműfajok meghatározott hangnemet vonnak maguk után, így struktúrájuk része a konkrét kifejező intonálás is. Ez sem a nyelvben mint rendszerben, sem a mondatban mint grammatikailag formált egységben nem létezik, hanem a megnyilatkozáshoz tartozik, a szavak használata révén képződik ki. A szójelentés is ezt támasztja alá, hiszen a kifejező intonálás során akár ellenkező értelmet is kaphat, pl. 'Nagyon sajnálom!' - az intonációtól függően akár jelentheti azt is, hogy 'egyáltalán nem sajnálom.' Így a stiláris expresszivitás nem a szójelentéshez, hanem a beszédműfajhoz tartozik.
A megnyilatkozás válasz-jellege vezet el Bahtyin talán legfontosabb kategóriájához, a dialógushoz. Nem csupán a megelőző, hanem a következő megnyilatkozások is hatnak a beszédre, kezdettől fogva befolyásolják azok a lehetséges válaszok, amelyek kedvéért a beszélő megnyilatkozik. A beszélő nemcsak felel valamire, hanem feleletet is vár megnyilatkozására másoktól, és beszédje eleve ennek jegyében képződik ki. Ez a valakihez fordulás Bahtyin szerint a megnyilatkozás konstitutív jegye, kompozíciója attól függ, hogy a beszélő ki(k)nek szánja szavait, milyennek képzeli ő(ke)t, hogyan hat(nak) vissza a megnyilatkozásra. A személyi egybeesés beszélő és megszólított között sem befolyásolja ezt a összefüggést, hiszen ebben az esetben a szerepek megkettőződéséről van szó. A címzett figyelembevétele (vagy éppen annak hiánya) a megnyilatkozás stílusát sajátosan nyílttá, meghitté, vagy éppen ellenkezőleg, a megszólított ismeretlensége személytelenné teheti. Az intim beszédet a megszólított iránti mélységes bizalom hatja át, a beszélő számít a partner odafigyelő megértésére is. A kulturális érintkezés összetettebb szintjein a másodlagos műfajok mintegy eljátsszák az elsődleges formákat, és ennek során ugyanúgy involválják a megszólítottakat, csak sztereotipizálódott, fiktív formákban.

Az elmélet kapcsolata más elméleti konstrukciókkal:
A bahtyini koncepció olyan alapfogalmai, mint a válasz, a megszólítottság, a tevékeny megértés, a dialógus-jelleg a huszadik század második felének hermeneutikai áramlatait kötik felfogásmódjához, elsősorban Hans-Georg Gadamer és Paul Ricoeur tevékenysége említhető itt. Az egyéni beszéd strukturáltsága, a nyelvi és műfaji szerkezetekre való ráutaltsága pedig a strukturalizmussal kötik össze az ismertetett felfogást.

Az elmélet-alkotás célja:
Bahtyin kifejezett törekvése volt, hogy az általános nyelvészet, a hagyományos grammatika, retorika és stilisztika egyoldalúsága, a jelentés kizárólag vagy a mondatban, vagy a szóban, vagy a trópusokban stb. kereső felfogásmódja helyett a konkrét beszélők megnyilatkozásait, a megszólítottakat egyaránt figyelembe vevő beszédműfaj-elmélet körvonalait vázolja fel.

Az elmélet eredeti alkalmazási terepe:
Az írott és beszélt nyelvi megnyilatkozások világa.

Az elmélet háttérdiszciplínái:
Strukturalizmus, általános nyelvészet, szemiotika, hermeneutika, dialógus-filozófia

Bahtyin, Mihail: a szöveg problémája a nyelvészetben, a filológiában és más humán tudományokban, in: uő: A beszéd és a valóság. filozófiai és beszédelméleti írások (szerk. Könczöl Csaba, Gondolat, Bp. 1986.) 479-514

Bahtyin, Mihail: Francois Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája (Osiris, Bp. 2001.)

Ricoeur, Paul: Mi a szöveg? In: uő: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok (szerk. Szegedy-Maszák Mihály, Osiris, Bp. 1999.) 9-33.

Gadamer, Hans-Georg: Hang és nyelv, in: uő: A szép aktualitása (szerk. Bacsó Béla, T-Twins, Bp. 1994.) 169-187.

Jegyzetek:

[1] Bahtyin, Mihail: A beszéd műfajai, in: Kanyó-Síklaki (szerk.): Tanulmányok az irodalomtudomány köréből (Tankönyvkiadó, Bp. 1988.) 246. [vissza]

[2] Bahtyin: i.m. i.h. 253. [vissza]

[3] Bahtyin: i.m. i.h. 261. [vissza]

[vissza a lap tetejére]